Cirmancs rokonairól már sokat megtudhattunk az előző részekből. Most következzen Cirmike. Szeretettel köszöntjük vele az édesanyákat, nagymamákat, dédnagymamákat!

Cirmike sosem beszélt a rokonairól, s erre minden oka meg is volt. Egyszer aztán Bernya, amikor egy napfényes délelőtt. végezvén a patakparti ugrálással, betért hozzá egy kávéra és egy sajtos szendvicsre, Cirmikét sírva találta. A kávézóban épp nem járt más vendég. Cirmike kávét és tejszínt hozott Bernyának, egy kis kosárban szendvicseket, és leült mellé. Ilyenkor mindenféléről miákolt, apró-cseprő dolgairól csevegett Bernyának, aznap azonban csak csendben ült az asztalnál, és időnként halkan szipogott.

- Mi történt, Cirmike? – érdeklődött Bernya, ám a cica megrázta a fejét.

- Semmi. Semmiák! – tette hozzá a nyomaték kedvéért, és mosolyogni próbált. - Minden rendben! – és egy könnycsepp gördült le az arcán, egyenes bele a kávésbögrébe.

- Vigyázz, elsózod a kávéd! – figyelmeztette Bernya, és egy szalvétát nyújtott a cicának. Cirmike megtörölte a szemét, kifújta az orrát, mélyet sóhajtott, és mégiscsak belekezdett.

- Tudod, Bernya – szipogta – most vasárnap anyák napja lesz, és én lassan öt éve nem beszéltem az anyukámmal! És úúúhúúúgy hiányzik! – tette hozzá, és hangos sírásban tört ki.

Bernya megvárta, amíg Cirmike befejezi a sírást, elővett az erszényéből egy darab tegnapról ottmaradt kókuszos csokoládét, és megkínálta a cicát. Cirmike kibontotta a sztaniolt, tört magának egy darabot, aztán folytatta.

- Az úgy volt, hogy én sok-sok évvel ezelőtt zeneiskolába jártam. Szép hangom volt, első szólista voltam a kórusban, igazi szoprán, gyönyörű hanggal. Zongorázni is taníttattak, mert az anyukám, de főleg a nagymamám, zenéhez értő, finom úrihölgyet akart nevelni belőlem. Hát hogyne, hiszen a nagymamám maga volt báró Cirmossy Cecília. Cili mama, ahogy mi hívtuk, igazi régimódi, fényűző szalont vitt. Hozzáment egy nemes kék macskához, az orosz arisztokrata Ivan Cirmovicshoz, aki ugyan szegény volt, mint a templom egere, de nemesi címét mindennél többre tartotta.

- Nem is tudtam, hogy egy bárónővel ülök egy asztalnál – szólt közbe Bernya, de Cirmike legyintett a mancsával.

- Ugyan, mit számít ez ma már! De akkoriban a nagymamámnak még számított! Nem is engedte, hogy akárkivel barátkozzak! Cirmancsot se nézte jó szemmel, de az egy másik történet – merengett el egy pillanatra Cirmike – Szóval, mondtam, hogy szép hangom volt. Lelkesen énekeltem a kórusban, felléptünk még az Operettszínházban is egyszer, és ott felfedezett magának egy varjú, híres zenei producer. Előadás után megkeresett, azt mondta, nekem van a legszebb hangom minden macskák között, és hogy igazán kár lenne, ha csak egy kórusban kamatoztatnám. Egy szó, mint száz, felajánlotta, hogy egyengeti a karrieremet, és dalokat ír nekem. Bernya, tizenöt éves voltam! Az a varjú addig károgott nekem, addig járt utánam, amíg rá nem beszélt, hogy énekeljek el számot, amit csak az én hangomra írt. És én ráálltam. A délutáni kóruspróbák helyett Varjú Vendel stúdiójába jártam, és ott lemezre énekeltem egy igazi, vadóc popslágert, a Mamma miaút, amit Vendel egyenesen nekem írt.

- Mamma miaú! Hiszen azt ismerem! – vetette közbe Bernya, és dúdolni kezdte az ismert dal első sorát – Nem is tudtam, hogy ezt te énekelted!

- Azt, amit a rádióból ismersz, azt már nem – mesélt tovább Cirmike – A nagymamám minden évben megtartotta szokásos tavaszi bálját, melyre az egész úri társaság hivatalos volt, és én minden évben felléptem egy magánszámmal. Arra gondoltam, abban az évben ezt a dalt fogom előadni. A legnagyobb titkolózás közepette készültem. A jeles estén kiálltam az úri társaság elé, és elénekeltem nekik a Mamma miaút. Gondolj bele, annak a társaságnak, akiknek korábban Schubert-dalokat adtam elő zongorakísérettel! Hiba volt, ma már belátom. Cirmike, a finom úri cica, aki rózsaszín masnicsokrát flitteres haspólóra cseréli! Óriási botrány lett belőle! A nagymamám tajtékzott a dühtől, hogy merészeltem ilyen közönséges, ócska, illetlen dalt elénekelni! A Mamma miaút egyenesen macskazenének titulálta, és eltiltott attól, hogy még egyszer be merjem tenni a lábam Varjú Vendel stúdiójába. A tanév végéig szigorú szobafogságra ítélt. Iskola után azonnal haza kellett mennem, még a kórusban sem énekelhettem többé. Varjú Vendel egy darabig várt rám, aztán felénekeltette mással a lemezt. – Cirmike kifújta az orrát, harapott még egyet a csokoládéból, aztán folytatta.

- Én meg a szobámban kuksoltam tanítás után, sehová sem mehettem. Akkoriban már ismertem Cirmancsot. Fess kandúr volt már akkor is, nagyon tetszett nekem. Egy holdvilágos tavaszi éjszakán aztán valaki halkan kaparászott az ablakomon. Cirmancs volt az! Beóvakodott hozzám, leült az ágyamra, és kérdezte, miért nem lát mostanában a cukrászdában, ahová a barátnőimmel jártam tanítás után, és ahol ő akkor felszolgálóként dolgozott, hogy az ösztöndíját kiegészítse. Nagyot dobbant a szívem! Cirmancs képes volt hetekig nyomozni utánam, faggatta a barátnőimet, amíg ők végre elárulták, hol lakom! Elmeséltem neki töviről hegyire, hogy mi történt. Cirmancs vigasztalt, aztán elmondta, hogy valójában elbúcsúzni jött: holnap hajnalban indul Hollandiába, hogy az utolsó évet ott fejezze be az egyetemen, csak el akart köszönni tőlem. Ez szíven ütött. A szobafogság hetei alatt az tartotta bennem a lelket, hogy nyáron, ha letelik a büntetésem, újra láthatom őt a cukrászdában! Erre bejelenti, hogy elmegy! Azt hittem, megszakad a szívem. Ekkor lépéseket hallottam az emeleti lépcsőről. Megismertem a nagymamám lépteit. Összerezzentem, Cirmancs egy leheletfinom puszit nyomott az arcomra, és kiugrott az ablakon. Egyetlen pillanatom maradt a döntésre. A léptek már a szobám ajtaja előtt visszhangoztak. A nagymamám a következő percben lenyomja a kilincset, és bejön ellenőrizni a szobafogságomat. Úgy, ahogy voltam, Cirmancs után vetettem magam a még nyitott ablakon, és utána szaladtam. A sarkon értem utol. Kértem, hogy hadd tarthassak vele. Elsírtam neki, hogy nem bírom tovább a szobafogságot, sem a nagymamám szigorát. Cirmancs először nem akarta, hogy vele menjek. Azt mondta, nem egy tizenöt éves bakfisnak való ez az út. De én kötöttem az ebet a karóhoz, megmakacsoltam magam, azt mondtam, ha nem visz magával, akkor sem megyek többé vissza a szülői házba, nem leszek többé házicica, és aluljárókban fogok énekelni. Cirmancs ekkor átkarolt, és azt mondta, semmiképpen nem szeretné, ha az ő Cirmikéje az utcán kóborolna. Akkor inkább magával visz, és vigyázni fog rám. Hát, így kerültem Cirmanccsal Hollandiába. Ott befejeztem a középiskolát, leérettségiztem, aztán összeházasodtunk és utazgattunk. Most pedig itt vagyunk – mutatott körbe a kávézóban Cirmike.

- Fogadok, hogy nem kerested meg a családodat, miután Cirmanccsal hazajöttetek – szólalt meg Bernya, amikor Cirmike befejezte a történetet.

- Nem. Nem mertem a szemük elé kerülni. Nem is tudják, hogy itthon vagyok. Cirmike, a Cirmossy-ivadék kávét főz egy lakótelepen a vendégeknek! Képzelheted! Micsoda szégyen! Micsoda gyalázat! Micsoda skandalum!

- Nincs ebben a kávézóban semmi szégyellnivaló! – jegyezte meg Bernya – Igazán finom, elegáns hely. A legmagasabb igényeknek is megfelel. És a családod? Nem is tudnak rólad semmit? Biztosan halálra aggódják magukat miattad!

- Amikor Cirmanccsal megérkeztünk Hollandiába, írtam nekik egy levelet. Hogy jól vagyok, ne aggódjanak, épségben megérkeztem. Olyan választ kaptam, amit nem teszek az ablakba! A nagymamám mindenfélének lehordott, Cirmancsot olyan szavakkal illetve, amit nem vagyok hajlandó megismételni. Cirmancsot, aki öt évig gyengéd szeretettel vigyázott rám! És a nagymamám követelte, hogy azonnal jöjjek haza, az első hajóval, vagy repülővel, vagy felőle akár gyalog, különben látni sem akar többé. Én pedig nem mentem. Elővigyázatosságból nem írtam rá a borítékra a címemet, így aztán nem tudták, hol keressenek. Ha kerestek egyáltalán. Azóta nem beszéltem velük.

Bernya döbbenten hallgatta. Néha neki is hiányoztak a szülei, aki a világ másik végén, Ausztráliában éltek, de ő legalább hetente többször beszélt velük telefonon. El sem tudta képzelni, milyen lehet, öt évig egyetlen szót sem beszélni!

- Egyszer elsétáltam arrafelé, ahol laktunk. Még mindig ott élnek a macskaköves sugárúton, abban a hatalmas házban. Láttam is őket messziről, amikor anyukám és a nagymamám sétálni indultak. A nagymamám már nagyon öreg! Egészen megőszült a valaha vakítóan fényes bundája! Icipicit meghajlott a háta, bottal jár, de még mindig igyekszik egyenesen tartani magát! – Cirmike felzokogott. Percekig rázta a sírás. Bernya csendben ült mellette, és terveket szövögetett. Amikor Cirmike kissé megnyugodott, a kenguru halkan, de határozottan beszélni kezdett:

- Azt hiszem, épp itt van az ideje, hogy felkeresd őket. A közelgő anyák napja a legjobb alkalom erre. Vegyél két csokor virágot, és csengess be hozzájuk vasárnap. Ha akarod, szívesen elkísérlek. De Cirmancs is biztosan veled tartana. Ha akarod, beállok én addig a pultba, hogy ne kelljen bezárnotok. Aznap szabadnapos vagyok.

Cirmike értetlenül nézett Bernyára:

- De hát utoljára azt mondta a nagymamám, hogy látni sem akar többé, ha nem megyek haza! Talán még a családból is kitagadott! Pedig én vagyok az egyetlen unokája! – azzal megint eltört a mécses.

- Dehogy tagadott! – nyugtatta meg Bernya – Dühünkben annyi mindent mondunk néha, amit aztán később megbánunk! Te ne tegyél olyat, amit később keservesen megbánhatnál. Ki tudja, az ősz öreg nagymamád hány anyák napját fog még megérni…

- És szerinted megbocsátana nekem? – kérdezte Cirmike.

- Biztos vagyok benne, hogy már régen meg is bocsátott. És ezerszer megbánta már azt a levelet! – felelte rá Bernya, és megszorította a cica mancsát. – Vasárnap tíz órakor, nyitásra itt vagyok. Menjetek el Cirmanccsal, látogassátok meg a családodat. Egész estig viszem a boltot, nem kell sietnetek, elbírok vele. Biztosan rengeteg megbeszélnivalótok lesz.

Cirmike sokáig hallgatott. Elgondolkozva kevergette kihűlt kávéja maradékát. Végül Bernyára emelte könnyes, zöld macskaszemét, és megindultan kérdezte:

- Bernya, hogy tudom ezt neked valaha is meghálálni?

- Hát, lassan ebédidő közeleg. Még egy sajtos szendvics igazán jólesne – felelte nevetve a kenguru, és felállt, hogy kinyújtóztassa elmacskásodott tagjait.