Nos, amíg a nyomda nyomtat, s elkészül végre könyv formájában is a várva várt mese, újabb ízelítő következik. Megint bennfentes információkat osztok meg veled, kedves Olvasó: így a 6. fejezet kezdődik majd!

Reggelente Bernya sokáig aludt. Ez volt az egyetlen, amit nem bánt a munka nélkül töltött hetek alatt: hogy nem kell korán kelnie. Legtöbbször arra ébredt, hogy a nap a hasára süt. Olyankor kinyújtózott a takaró alatt, megmozgatta a tagjait, felült, és szép komótosan elindult kávét főzni a konyhába. Sokszor megesett, hogy a bögrével még visszabújt az ágyba, és a takaró alatt szürcsölgette el a tejeskávét. Ezek voltak a nap legnyugodtabb pillanatai. Bernya reménykedve gondolt az előtte álló új napra, és bízott benne, hogy talán aznap végre talál magának munkát. Estére sokszor elkeseredett, amikor szembesült a sikertelenséggel.

Egy szép napos tavaszi reggelen azonban Bernya nem a szobába besütő napfényre, hanem Robi üzenetére ébredt. A pittyegés kellemes, kora reggeli álmából riasztotta fel. Félálomban a telefonjáért nyúlt, amelyen a béka üzenete villogott:

„Bernya, ébren vagy? Hívj, amint felébredtél” – ezt üzente Robi, és bár Bernya még nagyon álmos volt, az üzenetből úgy tűnt, Robinak fontos, hogy mihamarabb felhívja. Tárcsázott. Míg kicsengett a telefon, felült az ágyában, és a szemét dörzsölgette.

– Bernya, de jó, hogy hívtál! – vette fel Robi a telefont. Hangja zaklatott volt. – Azonnal beszélnem kell veled!

– Már beszélünk – szólt közbe Bernya álmosan. – Mondd. Csak nincs valami baj?

– Nem, dehogy. Azaz hogy, de, mégis. Van egy kis baj. Nem baj, vagyis nem olyan nagy, de mégis baj.

Bernya aggódva szólt közbe:

– Mi történt?

– Ma reggel, amikor nyitottam ki az iskolát, valahogy ráhúztam a lábamra a nagykaput, és most itt vagyok a kórházban, várom, hogy megvizsgáljanak. Szerintem nem tört el, de hatalmasra dagadt, és hát, eléggé fáj is. Meg kell röntgenezni, be kell kötözni, az legalább két–három óra. Addig biztosan itt leszek.

– Te jó ég! – kiáltott Bernya. – Hol vagy? Azonnal odamegyek!

– Az Uzsoki kórházba hoztak. De most ne gyere ide, Bernya. – Robi egy lélegzetvételnyi szünetet tartott. – Az a helyzet, hogy én ma nem fogok tudni órát tartani. Valakinek viszont meg kellene tartani a tornaórákat az iskolában. A mai első óra nyolckor kezdődik, és arra gondoltam, te megtarthatnád.

– Én? – esett le Bernya álla. – De hát én nem is vagyok tornatanár!

– Nem baj – felelte Robi. – Az iskolát már felhívtam. Azt mondták, nem tudnak helyettesítő tanárt küldeni. A gyerekekkel pedig muszáj lennie valakinek, nem maradhatnak felügyelet nélkül. Én rád gondoltam, Bernya –  folytatta a béka. – Mert te most ráérsz, és te tudsz a leggyorsabban ugrálni… Az iskolával már megbeszéltem. Várnak rád – mondta búcsúzóul. – Most le kell tennem. Megjött az orvos.

– Robi, Robi, várj! És... de hát... mit tanítsak én a gyerekeknek?

– Távolugrást! – vágta rá Robi, és letette a telefont.

Bernya a meglepetéstől szóhoz sem jutott. Igaz, nem is lett volna kivel beszélnie, mivel a béka már nem volt a vonalban.

– Robinak megsérült a lába… kórházban van... – cikáztak a gondolatok a fejében. – Engem pedig nyolcra várnak a Zsálya Utcai Általános Iskolában tornaórát tartani. Te jó ég…!

Bernya kétségbeesve pillantott az órára. Fél nyolc múlt öt perccel. Mint akit puskából lőttek ki, kiugrott az ágyból, gyorsan lezuhanyozott, főzött egy kávét magának, rendbe szedte a bundáját, és nyolc előtt tíz perccel kiviharzott az ajtón. A kapu csak úgy zengett utána, amikor becsapódott. Hatalmas ugrásokkal közeledett az iskola felé. Közben igyekezett rendezni legalább olyan gyorsan száguldó gondolatait is.

– Nyolcra oda kell érnem. Jó. Menni fog. Tornaórát kell tartanom. Az iskolában számítanak rám. Robi távolugrást javasolt. A kávét ott felejtettem a konyhapulton. Mit fogok csinálni egy csapat gyerekkel?!

Eddig az idézet. S hogyan birkózik meg Bernya a rá váról feladattal? Ez bizony akkor derül ki, ha elolvasod a könyvet!