Bernya már egy fél éve dolgozott Don Zsiri pizzériájában. Az idő csak úgy repült, a kenguru szinte észre sem vette, hogy beköszöntött az ősz. Egyre hidegebb lett, aztán november végén leesett az első hó. Erre senki sem számított. A pizzériában a séf, Anti, a másik futár és a pingvinek is azt beszélték, emberemlékezet óta nem volt novemberben hó. Legalábbis itt nálunk. A pingvinek meséltek néha az antarktiszi télről, ők pedig borzongva hallgatták, és szorosabbra húzták magukon a kardigánt. Bernya örült a hónak, mert kiskorában sosem látott olyasmit. Bár a szelet nem szerette, órákig tudott gyönyörködni a hópelyhekben, élvezte, ahogy elolvadnak az orrán, vagy megmaradnak a bundáján, és a kapuban kell leporolnia magáról a hópihéket. Esténként, ha nem volt nagyon fáradt, nagyokat sétált a havas patakparton. A gyér lámpafényben csak úgy szikrázott a hó. Alig várta, hogy szabadnapja legyen, és elmenjenek Robival szánkózni, vagy építsenek egy hóembert a ház előtt a parkban. Erre a célra szombaton vásárolt is egy hatalmas répát a piacon, és a hűtőszekrényben tárolta, nehogy megfonnyadjon. De aztán melegebb napok jöttek, a hó elolvadt, így Bernya végül belekarikázta a répát a karfiollevesbe.

– Majd veszek egy másikat, ha megint esni fog a hó – nyugtázta.

Az üzletek már hetek óta karácsonyi díszben pompáztak. Bernya kapkodta a fejét az észveszejtő karácsonyi kínálatban. A bejáratnál csokimikulások, szaloncukor, habkarika, a gondolák között hatalmas konténerekben karácsonyfadíszek, girlandok, és csengőszó, csingilingi minden mennyiségben. Bernya legjobban az üveg karácsonyfadíszeket szerette. Sosem tudta megállni, hogy ne vegyen néhány újabb darabot, pedig otthon, a gardróbszekrény legfelső polcán csakis karácsonyfadíszek állomásoztak. Így aztán évről évre egyre csak nőtt a díszek száma, és a kenguru évről évre nagyobb karácsonyfát állított, hogy az összes díszt rá tudja aggatni.

A mézeskalácsot már hetekkel karácsony előtt megsütötte. Aztán minden vasárnap sütött egy újabb adagot, mert a gondosan dobozokba csomagolt, karácsonyra eltett sütemények valahogy mindig elfogytak. De ne legyünk igazságtalanok Bernyával: nem csak az ő falánksága miatt. Hol Robit kínálta meg belőle, hol a munkatársainak vitt egy dobozzal, hogy jobban teljen a munkaidő, hol a szomszéd kisfiúnak nyomott a kezébe egyet, amikor a liftben összetalálkoztak, és Bernya mézeskalácsot eszegetve indult a munkahelyére reggelente. Cirmancsnak és Cirmikének is vitt egy dobozzal a Chatterie Caféba. Az egész lépcsőházban mézeskalács illata áradt, szállt a fahéjas–ánizsos, mennyei illat, így aztán Bernyához feltűnően gyakran csöngettek be a szomszédai apró–cseprő ürügyekkel, és sosem mulasztották el megjegyezni, milyen finom illat van a konyhában. Bernya ilyenkor mindig megkínálta őket, sőt ha tudta, hogy kisgyerek is van a családban, nekik is küldött néhány darabot. Nem csoda hát, hogy az adventi hetekben Bernya bundája mindig lisztes volt egy kicsit, és enyhe fahéjillatot árasztott.

December közepén, egy hétfő reggelen Bernya vidáman, egy nagy doboz friss mézeskaláccsal sétált az étterem felé. Odabent parázs vita fogadta. A kollégái épp azon veszekedtek, hogyan alakítsák ki a karácsonyi beosztást, ki dolgozzon 24–én. A pizzéria bezárt karácsony első– és másnapjára, de Don Zsiri ragaszkodott hozzá, hogy 24–én nyissanak ki, hátha valakinek épp aznap szottyanna kedve egy jóféle olasz pizzára.

– Ugyan ki rendel szenteste pizzát? – jegyezte meg Bernya. – Legfeljebb, ha halasat.

De Zsiri, pardon, Don Zsiri kötötte az ebet a karóhoz, 24–én is nyitva kell tartani, kell a bevétel, a karácsonyi időszak amúgy is veszteséges. Bezzeg a szomszédos kifőzdének milyen jól megy! Igaz, ők évek óta halászlevet főznek már december elejétől, és azzal még Don Zsiri eredeti olasz pizzái sem tudják felvenni a versenyt.

Bernya munkatársai elkeseredtek. Kiszámolták, ha az étterem nyitva tart, akkor kell legalább két felszolgáló, a séf, és egy futár. Senkinek sem akarózott távol lenni a családjától éppen szenteste napján, még délután négyig sem.

Bernya letette az asztalra a süteményes dobozt, és megszólalt:

– Én elvállalom a huszonnegyedikét. Délután négyig itt tudok lenni, és ha nincs kiszállítás, szívesen besegítek a konyhán is. Úgyis régi vágyam, hogy megtanuljak eredeti olasz pizzát sütni.

– Va bene, canguro! – veregette meg a vállát Don Zsiri. – Ha Bernito itt marad, akkor elég lesz még egyvalaki mellé.

A többiek még morgolódtak, hosszasan alkudoztak, karácsonyi műszakért ki cserél el szilveszterit vagy újévit. Végül kialakult a beosztás. Bernya elhatározta, ha mégiscsak rendelne valaki pizzát karácsonykor, vagy betévedne az étterembe, megkínálja majd a mézeskalácsból.

Mióta Bernya egyedül élt, hosszú évek óta Robival karácsonyozott. Bernya sütött bejglit, aprósüteményt, halat, majonézes krumplit és franciasalátát készített, töltött tojást, tormás sonkatekercset, és sajtos–lazacos–olívabogyós falatkákat. Persze nem bírtak mindent megenni, így másnap, amikor Robi családjához mentek vendégségbe, óriási pakkokkal megrakodva utaztak a vonaton. A békacsaládnál Bernya mindig nagyon jól érezte magát, imádta Robi anyukájának töltött káposztáját, és nagyon hálás volt, hogy vendégül látták, mert így nem kellett a karácsonyt egyedül töltenie. Végül is olyan volt, mintha Robival testvérek lennének, gyerekkori jó barátok. Bernya régóta élt egyedül, és megszokta már a hétköznapokban, hiszen sok barát vette körül, de a karácsony nem volt könnyű számára. Ilyenkor jobban érezte a szülei hiányát, és sajnálta, hogy nincs testvére, vagy legalább egy nagynénije, akivel megoszthatja az ünnepet. De Robi sok mindent pótolt. Robi családja néhány éve leköltözött a Velencei tó partjára, ott vettek tanyát, de a béka a városban maradt, hiszen ide kötötte a munkája, és itt éltek a barátai. Azóta úgy alakult, hogy a szentestét Bernyánál töltötték, feldíszítettek egy hatalmas fenyőfát, ettek–ittak, megajándékozták egymást, aztán társasjátékoztak. Másnap pedig a kora reggeli vonattal indultak Velencére, Robi családjához, hogy ott töltsék a karácsony hátralévő részét. Ezért is vállalta el Bernya szenteste napjára a munkát, mert tudta, milyen nehéz az, ha valaki nem lehet a családjával karácsonykor. Ő pedig megbeszélte Robival, hogy csak ötre jöjjön, amikor véget ért a műszak, és az étterem is bezárt.

Bernya vidáman készült a karácsonyra, de vasárnaponként, amikor az adventi koszorún meggyújtott egy–egy gyertyát, azt kívánta, bár neki is lenne családja. Bárcsak megismerkedne egy kedves kengurulánnyal, és utána már népes család, sok–sok kicsi kenguru állná körül a feldíszített fenyőfát. Volt, hogy sírdogált is Bernya, mert a hosszú téli estéken néha nehéz volt az egyedüllét, de aztán Robira, és a többi barátjára gondolt, és megvigasztalódott. A szíve mélyén reménykedett, hogy nemsokára rátalál arra a kengurulányra, Robi pedig egy békalányra, és utána már mindig együtt ünnepelhetik a karácsonyt.