Az első bejegyzés a kenguru évében! Bernya színre lép, bemutatkozik, és megtudhatunk róla néhány kulisszatitkot. Egyúttal, az újévre való tekintettel ez egy lehetőség, hogy belepillantsunk a mesekönyvbe. Fogadd szeretettel Bernya, a kenguru kaladjainak első néhány bekezdését!

Bernya, a kenguru a Füredi utcai lakótelepen lakott, nem messze az Örs vezér tértől, a svéd bútoráruház mögött, egy tízemeletes panelház legfelső emeletén. Bernya szeretett itt lakni, azt pedig különösen élvezte, hogy ő lakik a legfelső szinten. Fölötte már nem volt semmi, csak az égbolt. A másfél szobás lakáshoz egy pici erkély is tartozott, és amikor Bernya kiállt az erkélyre nézelődni, messze ellátott a házak felett, egészen a Rákos-patakig, és olyan érzése volt, mintha ő is inkább az éghez, és nem pedig a lakótelep aszfaltjárdájához tartozna. Olyan volt ez neki, mint egy mozdulatlan repülés, mintha csak lebegne az égben, a háztetők felett, különösen, amikor erősen fújt a szél, és meglobogtatta Bernya fülét.

Azért a napsütést jobban szerette. Olyankor órákig el tudott nézelődni az erkélyen, néha olyan sokáig, hogy a kiteregetett ruha teljesen megszáradt. Ekkor Bernya beleszimatolt a friss, napszagú ruhákba, összeszedte és bevitte őket, majd lemondó sóhajjal nekilátott vasalni. Vasalni egyáltalán nem szeretett, mert vasalás közben nem tudott nézelődni, legfeljebb sorozatokat a tévében, de ez Bernya figyelmét nem mindig kötötte le. Ha jobban belegondolunk, elég nehéz kengurunak való sorozatot találni a televízióban, még manapság is, amikor már rengeteg csatorna közül választhatunk.

Szóval Bernya a legeslegjobban nézelődni szeretett: az embereket, az utcát, a házakat, vagy egyszerűen csak a tájat. Ha tehette, hatalmas sétákat tett a lakótelepen, vagy a belvárosban, vagy a budai hegyekben, vagy bárhol, ahol sétálni és nézelődni lehet. Bernya, kenguru létére, elég gyakran sétált. Erre akkor szokott rá, amikor metróval járt iskolába. A kenguruknak és egyéb különleges állatfajtáknak fenntartott iskola ugyanis a város másik végén volt, a Batthyány tértől nem messze, egy ugrásra a Lánchíd lábától. A metrón és más tömegközlekedési eszközökön nem lehet ugrálni, a mozgólépcsőn meg egyenesen tilos; egyszer rá is szóltak a hangosbemondóból, amikor a végeláthatatlan Moszkva téri mozgólépcsőn felfelé ugrált, ötösével szedve a lépcsőfokokat. Ezért aztán Bernya rászokott a sétára, ami szokatlan ugyan egy kengurutól, de Bernya nem bánta. Egyébként sem volt hétköznapi kenguru.

Ha mégis ugrálni támadt kedve, csak lesétált a patakpartra, vagy kivillamosozott a Városligetbe, és ott aztán nekiindult. Hatalmasakat ugrott, a fák és a sétálgató emberek egyre-másra maradtak el mögötte. Néha a Margit-szigetre is elvetődött, és a futópályán futókat körözte le egymás után, majd egy ugrással a Szentlélek téren termett, és felszállt a HÉV-re. Elvonatozott a Batthyány térig – ezt a környéket jól ismerte, hiszen ide járt iskolába – onnan pedig hazametrózott. Ha nagyon elfáradt az ugrálásban, és már nem volt kedve vacsorát főzni, és a párizsis zsemléhez sem fűlött a foga, akkor beugrott az Örs vezért téren lévő kioszkba, ahol remek lángost sütöttek, Bernya szerint a környék legjobbját. A sajtos-tejfölöst egyenesen imádta, ebben a sütödében egyiket sem spórolták le róla, és mindig frissen sütötték a lángost. Bernya élvezettel majszolta, amíg hazasétált a Füredi utcába. Addigra beesteledett, Bernya villanyt gyújtott a lakásban, kicsit még kiállt az ablakba nézelődni, nézte a szemközti lakások ablakából beszűrődő fényeket, a hazafelé siető embereket, aztán lefeküdt aludni.