Újabb VKP-s bejegyzés - kis kihagyás után -, de amíg elkészül a könyv, addig is szívesen beugrom Bernyához egy potyasütire interjúra a Mézesmadzag Cukrászdába.

- Az álomállás az eheti VKP-s téma, Bernya - kezdtem neki, miután Bernya elém tett egy adag rumosdiófagylaltot. Nem tiltakoztam, hogy hideg van a fagyihoz, mert elmesélte, hogy ez egy új recept, még csak kísérlet, és egyelőre nem is árulja a pultban, csak a bennfenteseknek kínálgatja. Mi tagadás, jó dolog egy cukrászdában bennfentesnek számítani. Még akkor is, ha ugyanebben a hidegben holnap reggel ezért extra métereket kell futnom a patakparton.

- Álomállás - ismételte meg Bernya, és azt vártam, majd mond valamit. De nem folytatta.

- Álomállás lehet például süteményeket és fagylaltokat tesztelni egy jó barátunk cukrászdájában - kanalaztam elgondolkodva a fagylaltot. Bernya helyeselt.

- Vagy elkészíteni - fűzte hozzá. - A legjobb dolog a világon süteményeket sütni, tortákat díszíteni, új fagylaltokat kitalálni. Habot verni, tésztát dagasztani, csokoládékrémet főzni. A legjobban azt szeretem, amikor elkészülök az újabb adagokkal, Marikával telepakoljuk a hűtőpultot, aztán percekig nézem, milyen szépen mutatnak a sütemények.

Valóban, a süteményespult nem mindennapi látványt nyújtott. Nagyot nyeltem, és a holnapi lefutandó kilométerekre gondoltam. Ez tartott vissza attól, hogy repetát kérjek.

- És előtte? - kérdezősködtem, csak hogy eltereljem a gondolataimat az édességről - Amikor a cirkuszban voltál?

- Azt is szeretettem - felelte elmélázva a kenguru. - A gyerekek kipirult arcát, a rohanó, öltönyös, az előadás alatt is telefonálni szaladgáló apukákat, a ráérős nagymamákat. A szünetben besegítettem Marikának, aki akkor még szintén a cirkuszban dolgozott, és együtt árultuk a perecet. Meg fényképezkedtünk a gyerekekkel. Az is jó volt.

- És aztán? - faggattam tovább. - A pizzakihordás?

- Az is jó volt - felelte Bernya a tőle megszokott kedves egyszerűséggel. - Azt is nagyon szerettem. Rengeteget sportoltam munkaidőben, hatalmas borravalókat kaptam, és Zsirinél ebédre mindig megehettünk egy pizzát. Este pedig az aznap fel nem szolgált maradékot ehettük meg, mert Don Zsiri elvből ellenezte, hogy előző nap készült ételt szolgáljunk fel a vendégeknek. Így hát kénytelenek voltunk megenni, már csak azért is, hogy elkerüljük a pazarlást. Záróra után micsoda lakomákat csaptunk Antival és a pingvinekkel! Laci bácsi, a séf gyúrta a legjobb eredeti olasz pizzát a városban. De csitt! Zsiri ragaszkodott hozzá, hogy azt mondjuk, minden pizzát ő maga gyúrt, saját kezűleg. Ez persze távolról sem volt igaz, mert Zsiri általában a közeli edzőteremben gyúrt, ha pedig bent volt az étteremben, akkor különféle furcsa, fekete öltönyös-napszemüveges figurákkal tárgyalt az irodájában. Külön nekik készíttetett spagettit Laci bácsival, és csak úgy dőlt ki a szivarfüst, amikor távoztak.

- Miről beszélgettek? - érdeklődtem, pedig volt egy halvány sejtésem, hogy talán jobb, ha mégsem tudom.

- Nem tudom - mondta Bernya -Nem nagyon hallatszott ki semmi az irodából. Csak néha, amikor összevesztek, és kiabáltak, akkor hallottuk néha, hogy keresztapu, meg Szicília, meg ilyesmiket.

- Tényleg jobb, ha nem tudom - állapítottam meg.

- Mi is erre jutottunk a többiekkel - értett egyet Bernya. - De végül szerintem pont azért zárt be a pizzéria...

- Csitt! - torkoltam le, nem éppen udvariasan, Bernyát. - Ne mesélj el mindent! Ha mindent megbeszélünk most, akkor az olvasók unni fogják a könyvet!