Egy réges-régi történet a Zsálya utcai általános iskolából, egy adminisztrációs hibáról, a Mikulásról, és arról, mi mindent meg nem teszünk, hogy a gyerekeknek örömet szerezzünk.

Kandela Lóránt, tisztességben – és az oktatásban - megőszült almásderes, foglalkozására nézve fizikatanár, enyhe fejfájással ébredt. Előző éjjel túl sokáig olvasott egy regényt a kandalló előtt üldögélve, s most kialvatlan volt és nyűgös.

Ránézett az ébresztőórára, és elkerekedett a szeme. Háromnegyed hét múlt három perccel! Neki pedig fél nyolcra be kell érnie a Zsálya utcai általános iskolába, ahol is fizikaórát kellett tartania. Az út még soványmalac vágtában is ötven percig tartott, márpedig Kandela Lórántnak nem volt szokása soványmalac vágtában közlekedni. Egyrészt, mert nem volt már mai csirke, másrészt, mert ló volt. Kiugrott az ágyból, szélsebesen a konyhába vágtatott, felrakott egy kávét, aztán átment a fürdőszobába, hogy lecsutakolja magát. Felhajtotta a kávéját, a konyhapultnál állva evett néhány kanál zabkását, aztán kapkodó mozdulatokkal bezárta a lakásajtót, és lóhalálában a buszmegállóba vágtatott. Pár percet várnia kellett. Addig lopva megigazította ritkuló sörényét és átgondolta a mai napját. Délután rendkívüli tantestületi értekezlet várta, a pénteki Mikulásünnepség ügyében.

A busz megérkezett. Lóránt felszállt, és helyet keresett magának. Hátul talált szabad széket, közvetlenül az ablak mellett. Leült, és mert hosszú út várt rá, előkereste nyeregtáskájából a könyvét. Épp a Zabhegyezőt olvasta, melyet Moly Matild magyartanárnőtől kapott kölcsön.

Épphogy beért csengetésre. Felrohant a lépcsőn, berontott az osztályterembe, és elkezdte az első óráját. Egészen délig megállás nélkül oktatott. Délben aztán besétált a tanáriba, leült az asztalához, és kifújta magát. Fejét a kezébe temetve mélázott éppen, amikor odalépett hozzá Róbert, a tornatanár. Róbert, a béka emlékeztette Lórántot a délutáni rendkívüli tantesti értekezletre.

- Miért kell rendkívüli értekezletet tartani? – érdeklődött a békától – Hiszen múlt héten mindent megbeszéltünk. A Mikulás három óra körül érkezik, addigra minden alsós osztály befejezi a leckeírást, és levonul az aulába.

- Hát éppen ez az! – felelte Róbert, és arca nem csekély aggodalmat tükrözött. – Sajnos, a Mikulás idén nem fog ellátogatni a Zsálya utcai általános iskolába.

- Hogyhogy nem fog?! – horkant fel Lóránt – Hiszen minden évben ellátogat ide. És éppen ön mondta a múlt héten, hogy e-mailben már meg is beszélte vele az idei látogatást.

- Valami hiba történhetett – vakarta a fejét Róbert – és a Mikulás csak későn kapta meg az iskola meghívóját. Tegnap kaptunk a titkárától választ, hogy aznap délután háromkor már egy dél-lappföldi városka iskolájában van jelenése. Nem fog tudni jönni.

- Akkor jöjjön később. Tegyük át az ünnepséget négy órára. Vagy ötre – vetette fel Lóránt.

- Nem jó. Én is ezt írtam, de azt a választ kaptuk, hogy ennyi idő alatt még váltott rénszarvasokkal sem ér ide. Ezért kell az értekezlet. Ki kell találnunk valamit. A gyerekek egyszerűen nem maradhatnak egy adminisztrációs hiba miatt Mikulás nélkül. Nincs más hátra, valakinek be kell öltöznie.

- És tegyünk lóvá egy egész iskolányi kisdiákot?! – háborodott fel Lóránt – Egy ál-Mikulással? No, még csak az kéne! Rögtön kilógna a lóláb! A gyerekek azonnal lelepleznék a cserét!

- Nem, ha profin csináljuk – felelte a béka – Matilddal beszéltünk már tegnap erről. Arra gondoltunk, én vállalom, hogy beöltözöm krampusznak – a termetem erre épp alkalmassá tesz – ön pedig vállalhatná a Mikulás szerepét.

- Éééén??! – döbbent meg a fizikatanár – Még hogy én! Hát ezt jól kisütötték a hátam mögött! Szó se lehet róla! Én ebben nem veszek részt! Most pedig dolgom van. Be kell írnom a jegyeket – fújtatott dühösen, a nagyobb nyomaték kedvéért a hatodikos osztálynaplót lóbálva.

- Ne legyen már annyira zabos – csitította Róbert – Nem olyan ördögtől való ötlet ez, ha jobban meggondolja. Kölcsönzünk jelmezt, szép piros ruhát, sapkát, álszakállt, és csak néhány percről van szó. A gyerekek észre sem fogják venni. Önből igazán lóravaló Mikulás lesz. Akarom mondani, jóravaló. Fontolja meg – kérte a béka.

Ekkor csengettek a következő órára, Róbert pedig, mert órája kezdődött, magára hagyta a tanárt. Lóránt lelombozva ült az asztalnál.

- Ne búsoljon – szólt oda neki távozóban Moly Matild magyartanár – inkább ebédeljen meg, tanár úr. Desszertnek banánt adnak.

- Az első értelmes ötlet ma ebben a szobában – mormolta az orra alatt Lóránt, azzal a menza felé vette az irányt. Lesétált a lépcsőn és benyitott az ebédlőbe. A falon meglátta a pénteki Mikulásünnepség hirdetését. Egy csapat gyerek izgatottan beszélgetett, a plakátra mutogatva. Lóránt sóhajtott, kikérte az ebédet, és a tálcájával a tanári asztalhoz ült. Ott bekanalazta a levest, és szótlanul nekilátott a főzeléknek.

- Miért olyan szótlan ma a tanár úr? – szólt oda hozzá a matematikatanár, egy szigorúan monoton nő. – Miért lógatja olyan szomorúan az orrát? Talán ismeri is a nótát, nagy a feje, hát búsuljon…

- Ismerem! – vágott közbe Lóránt rosszallóan. – Legyen szíves, tartsa meg magának a vicceit.

- Na, még csak ez hiányzott – dohogott az orra alatt. - Hogy ma épp rajtam köszörülje a nyelvét. Nem telik el úgy nap, hogy bele ne kötne valakibe.

Nincs még vége a történetnek! Folytatás hamarosan, itt a blogon!