A jó hír - sőt, mi több, egyenes csodálatos! - hogy ma leadtam a Bernya, a kenguru kalandjai végleges szövegét. Zseniális grafikusunk elvégzi a tördelést, a többi pedig már a nyomda dolga. Ez azt jelenti, hogy már nem kell sokat várni az első mesekönyvre! Addig is, türelmetlenségünket csillapítandó, következzen egy rövidke ízelítő a második fejezetből. Fogadd szeretettel, kedves Olvasó!

Kipp–kopp, kipp–kopp, kopogtak az esőcseppek szerda reggel hét órakor Bernya ablakán. A kenguru nézte az esőcseppeket, ahogy végiggördültek az ablakon, és azon tűnődött, ő a tizedik emeleten közelebb van a felhőkhöz, mint az első emeleten lakók, így az esőcseppek is hamarabb érnek ide hozzá. Bár valójában ennek nem volt semmi jelentősége. De ilyen esős reggeleken mást sem lehet, csak haszontalan dolgokon tűnődni, a fejünkre húzni a takarót, gondosan eligazgatni, hogy csak az orrunk hegye látszódjon ki alóla, és csakis annyi időre bújni elő, amíg összedobunk egy forró kakaót. Aztán visszabújni az ágyba, és várni, amíg alábbhagy az eső. Így tett Bernya is. Egy pillanat erejéig előmerészkedett a paplan alól, éppen csak annyi időre, amíg gyorsan főzött egy kávét magának, és a bögrével a kezében már iszkolt is vissza az ágyba. Az orra hegyéig betakarózott, két kengurufüle és sötétbarna szeme látszott csak ki. A párnát a feje alá gyűrte, és reménykedve bámulta az ablakot. Hátha egyszer csak elfogynak az esőcseppek.

Emlékezett rá, hogy az ausztrál bennszülöttek tudnak valamilyen esőtáncot. A nagypapája, aki jóban volt egy öreg, bölcs törzsfőnökkel, el is szokta járni néha. De hát az pont arra szolgált, hogy megeredjen végre az eső, több hónapos szárazság után. Bernya eszébe idézte a nagyapja táncát, ami után nem sokkal felhők kezdtek gyülekezni az égen, hamarosan megnyílt az ég, ömleni kezdett az eső, és az egész vidék fellélegzett. – Vajon itt ki járhatott esőtáncot? – tűnődött Bernya – De akárki is volt az, láthatóan jól ismeri az esővarázslás minden titkát. Itt csak egy ellen–esőtánc segítene. – Azt azonban Bernya nem tudott, hiszen az aszályos óhazában erre sosem volt szükség. Így aztán csak a remény maradt. Néha az is tud segíteni.

Az eső hajnal óta esett, reménytelenül, megállíthatatlanul, szürkén. Bernya az ablakból nézte, ahogy az esőcseppek szürkére festik az egész várost. A szürke egyhangúság csak terjedt és terjedt, szürkére festette a fákat, az autókat, az emberek arcát, végül még a piros trolibuszt is. Minden szürke, szürke, szürke volt. A szél szerencsére nem fújt, hideg sem volt nagyon, Bernyának mégsem volt kedve aznap reggel kimozdulni otthonról. – Ilyen időben még a zöldségeshez se mennék le szívesen – mormolta morcosan, de azért készülődni kezdett. Esőkabátja nem volt, előkereste az esernyőjét a gardróbszekrényből, és felvette a gumicsizmáját. A gumicsizmát Robitól, a békától kapta, aki a bolhapiacon vette a pepita lábbelit, kifejezetten Bernya számára. Robi nagyon megörült, amikor meglátta a hatalmas pár csizmát, és rögtön arra gondolt, milyen jó lenne ez Bernyának. Senki sem tudja, hogyan került az elképzelhetetlenül ritka óriáscsizma az árushoz, talán még a lengyel piacos időkből maradhatott rá. Az árus nagy megelégedésére szolgált, hogy végre túladhatott a hasznavehetetlen holmin. Még árengedményt is hajlandó volt adni Robinak, aki óvatosan érdeklődött, vajon akad–e egészen picike méretű is az ő békalábára. Az idős bácsi azonban nevetve rázta a fejét, neki nincs több csizmája, se kicsi, se nagy! Ő régi könyveket és rádiókat árul, a jó ég tudja, hogyan keveredett hozzá ez a csizma, évek óta nem tudta eladni. Nem is remélte már, hogy egyszer gazdája akad.

– Lám, ami valakinek haszontalannak tűnik, az valaki más számára a legnagyobb kincs – gondolta Bernya. – Főleg esős időben.

Más cipője nem is volt. Valójában nem is volt szüksége rá. A kenguruk legtöbbször mezítláb járnak. Kivéve persze esős időben. Meg hát – lássuk be – ritka az olyan cipő, ami jó lenne egy kenguru lábára. Ezért örült Bernya különösen az óriáscsizmának. Magában hétmérföldes csizmának hívta, ami a csizma méretét tekintve valóban igaz volt, azonban nagyokat lépni nem tudott benne, mert még rá is nagy volt egy kicsit. Ugrálni pedig végképp nem tudott a gumicsizmával a lábán és esernyővel a kezében, így Bernya késő délelőtt trolibuszra szállt, és elindult a munkahelyére.